Az elmúlt években rendszeresen hazai árvízi tudósításokkal voltak tele médiáink. Bár a szakemberek hozzáértésének, a jelentős anyagi ráfordításnak, a társadalmi összefogásnak, a gyakran embert próbáló egyéni erőfeszítéseknek és részben az időjárás kedvező alakulásának köszönhetően szerencsére a nagyobb katasztrófát eddig sikerült elkerülni (nem úgy az egyéni tragédiák sorát). A híradások mindannyiszor az évszázad árvizeiről tudósítottak, amiben egy idő után az átlagpolgár is kezd elbizonytalanodni, és joggal vetődnek fel benne kérdések:

• Rendkívüliek-e ezek a szélsőséges, gyakran katasztrófával fenyegető állapotok?
• Van-e az emberi beavatkozásoknak is szerepe a káros folyamatokban?
• Milyen lehetőségeink vannak a rendszeresen kialakuló vészhelyzetek megelőzésére, a katasztrófák következményeinek enyhítésére?

Meg kell mondani a magyar nyelv árnyaltsága miatt az első kérdésre nem lehet félreértés nélkül válaszolni. Véleményem szerint ugyanis az igen és a nem válasz is igaz, attól függően, hogyan értelmezzük a rendkívüli szót.

Nézzük az egyik (az igaz válaszhoz kapcsolódó) megközelítést, ugyanis ez intézhető el gyorsabban. Ha a rendkívüli helyzetet soha nem tapasztalt értelemben használjuk, akkor vita sem férhet a kérdés eldöntéséhez, hiszen a vízmércék bő százötven évre vonatkozóan rögzítik a vízállásokat. A Tisza 1846-ban megkezdett szabályozása előtt, a töltés nélküli folyó árvizei szétterültek a tájon, s az árvizek hatása nem annyira vízállás növekedésben, hanem területelöntésben nyilvánultak meg. Az évszázad árvize jelzőt azonban véleményem szerint alaposan sikerült lejáratni (vélhetően a kellően át nem gondolt reklámfogásból, illetve a szakmai ismeretek hiányában). Ugyanez mondható el a legutóbbi "soha nem tapasztalt" belvízről is, pedig itt csak szűk hatvan évre kellene visszatekinteni.

Lehet, hogy igaz ez a megállapítás egy-egy folyószakaszra (ahogyan ez ténylegesen igaz is volt), de nem feltétlenül az egész folyóra. Talán érthetőbb lesz a véleményem az 1. ábra alapján, amelyen az 1998. őszi árvíz utáni helyzetnek megfelelően a legnagyobb vízállások időpontjait tüntettük fel. Az akkor évszázad árvizének kikiáltott (egyébként ténylegesen veszélyes áradás) csak a Felső-Tisza hazai szakaszának egy részén hozott rekordvízállásokat (sötét zöld), miközben a szomszédos folyószakaszon még érvényben maradt a múlt századi rekord, valamint a hazai szakaszokon még további 11 év volt csúcstartó.

Alapvetően más a helyzet, ha a rendkívüli szót nem előre látható értelemben használjuk. Ekkor azt kell vizsgálnunk lehetett-e ilyen eseményre számítani, mert ha igen akkor mégsem rendkívüliek ezek az események. A szélsőséges helyzetek kialakulására vonatkozó kérdésre a meteorológia, a hidrológiai és a történeti földrajzi kutatások is elég határozott választ adnak: statisztikai megközelítésben nem tekinthetők rendkívülieknek ezek az események.

Hazánk kontinentális éghajlatának természetes velejárója a szélsőséges csapadékeloszlás. Könnyen meggyőződhetünk erről, ha elemezzük néhány alföldi meteorológiai állomás adatait: az eddig mért havi minimális csapadék értéke a hónapok döntő többségében 0, vagy azt megközelítő, míg a maximális érték meghaladja a 100 mm-t, de nem ritkán a 150, esetenként pedig a 200 mm-t is. Mindez azt mutatja, hogy az Alföldünkre jellemző 500-600 mm csapadék harmada, negyede akár egyetlen hónap alatt is lehullhat. Az ár- és belvízi helyzetek kialakulásában méginkább veszélyes az, hogy előfordulnak rövid idő alatt lehulló nagy csapadékok: egy nap, sőt ritkábban egy óra alatt akár 50-100 mm is. (Hazai rekord a Heves városában 1988. augusztus 23-án 70 perc alatt lehullott 120 mm /OMSZ/.) De ezek az adatok is eltörpülnek attól a tőlünk csak néhány száz kilométerre mért értéktől, ami az 1997. évi csehországi árvíz elindítója volt, s ahol néhány nap alatt az éves csapadékátlaghoz közeli mennyiségű eső hullott. Az 1999. évi (döntően észak-magyarországi) nagy csapadékok által elindított áradások során sem azok ténye, hanem azok egy éven belüli nagy száma volt a szokatlan.

A Felső-Tiszán végzett árvízi szimulációs vizsgálatok a hidrológiai helyzetek részletes elemzése alapján feltárták, hogy a nálunk is töltésszakadásokkal járó 1970. évi, illetve a korábbi maximális vízállásokat meghaladó 1998-as árvizeknél sokkal kedvezőtlenebb helyzetek kialakulására is számítani kell. A két árvizet előidéző hidrometeorológiai helyzet kombinálódása esetén - ami még mindig nem tekinthető a legkedvezőtlenebb szélsőségnek - például a legutóbbi rekordoknál akár 1-2 méterrel magasabb vízállások alakulnának ki. Ilyen vízállások ellen a jelenlegi kiépítettség mellett az árvízi töltéseink már aligha adnak védelmet.

A történeti és a statisztikai források pedig azt is bizonyítják, hogy az előbb vázolt csapadékszélsőségek nem feltétlenül a még pontosan nem bizonyítható klímaváltozás hatásai, hanem inkább a kontinentális klíma természetes velejárói. A történeti feljegyzések alapján ugyan nehéz pontos adatokhoz jutni, azonban jó közvetett információként szolgálhatnak. A Réthly Antal által készített részletes feldolgozások alapján például megállapíthatjuk, a rendkívüli hevességű csapadékok a korábbi évszázadokban is főként a dombvidéki, hegyvidéki területeken okoztak nagy pusztításokat. (Aligha becsülhető le annak a felhőszakadásnak a csapadékintenzitása, amely 1878. augusztus 31-én éjjel úgy felduzzasztotta a kis Pece-patakot, hogy a kialakuló áradás Miskolcon a hatalmas pusztításon túl mintegy 400 ember halálát okozta.) Az imént bemutatott csapadékszélsőségekhez további veszélyként adódnak azok a gyors felmelegedések, amik a hegyvidéki vízgyűjtőkön hó alakjában felhalmozódott csapadék intenzív elolvasztásával indíthatnak el árvizeket.

Ha az árvizekhez kapcsolódó vízhozamokat nézzük még kevésbé lehet rendkívülinek tekinteni az elmúlt évek eseményeit. Erre legmeggyőzőbb példa a Szamos 1970-es árvizének adata lehet. Az akkor töltésszakadásokkal is együtt járó árvíz alkalmával Csengernél utólagosan 4700 m3/sec körüli értéket állapítottak meg (a ténylegesen mért érték 3360 m3/sec volt), ami több mint háromszorosa a korábbi maximumnak, és több mint az ugyanezen árvíznél Szegednél - a mellékfolyók vizeivel kiegészült - Tiszán tapasztalt (3820 m3/sec) érték. Ugyan hasonló mértékű vízhozam-növekedésre nem tudunk másik hazai példát, de az 1980-as áradás alkalmával a Fekete-Körös határmenti adata (a korábbi maximumot 67%-kal haladta meg) azt mutatja, hogy az előre nem látható szélsőségesség területünknek egyik lehetséges sajátossága. A Tisza hazai szakaszának jelentős részén rekordvízállásokat hozó 2000. évi tavaszi áradás vízhozama egyébként elmaradt az 1970. évitől (Szegednél több mint 400 m3/sec-mal).

Még egy megjegyzés a rendkívüliséghez. Az elmúlt két évtized árvízi eseményei azt is bebizonyították, hogy nem lehet az árvizek várható időpontját �a nagy könyvben megírt általános éghajlati szabályokhoz igazítani: az 1980-as Kettős-Körös mentén töltésszakadást előidéző áradás (az egyébként vízhiányos) nyár közepén következett be, s hasonlóan nyár közepiek voltak az 1999. év Észak-magyarországi folyókon tapasztalt (Zagyva, Tarna, stb.) korábbit meghaladó vízállásai. 1995 karácsonyát követően pedig a Fehér-Körös fenyegette elpusztítással Gyulát. Ilyen időpontokban még korábban ezeken a folyókon nem tapasztaltak áradást. A Tisza 1999-es és 2000-es tavaszi áradása időszakában alig-alig lóg ki a sorból (március illetve április közepe), az a szokásos tavaszi árvíznek tekinthető.

Az 1999-es év (majd a 2000-es) is jelentősen átrajzolta a maximális vízállások időpontjainak területi megoszlását (2.ábra), de a Tisza felső szakaszán és a mellékfolyókon továbbra is fennmaradt a változatos kép. Mindez ezt is sejteti, hogy messze nem a legkedvezőtlenebb lehetőséggel szembesültünk a legutóbbi áradásokkor sem (azaz ténylegesen van mire felkészülnünk az emlegetett ötszáz, illetve ezer éves visszatérési gyakoriság ellenére). Amiben azonban mindezek ellenére mégsem vitatható a legutóbbi évek rendkívülisége, az az, hogy három egymás után következő évben következtek be a tapasztalt események.

2. Az ember szerepe a változásokban

Aligha kell különösebben bizonyítani, hogy a folyószabályozásokig az év nagy részében vízzel borított alföldi táj szántóvá alakításában az ember szerepe a meghatározó (hiszen a beavatkozásnak éppen ez volt a fő célja). Az ármentesítés során több mint 10 ezer km2 területről sikerült kiszorítani az évente ismétlődő tartós vízborítást, de éppen ezért ne tekintsük rendkívülinek, ha a víz időnként kísérletet tesz korábbi birodalmának visszahódítására. Kevésbé tudatosult bennünk, hogy a megmagasított gátakkal szűkebb területre visszaszorított vizek ma potenciálisan nagyobb terület veszélyeztetnek mint egykor. (Egy-egy töltésszakadás után ugyan egyszerre kisebb terület önt el a víz, de éppen a beszorítottság miatt olyan területeket is elönthet, amit természetes viszonyok között nem tett meg. Részben így volt ez az 1980-as Kettős-Körös menti gátszakadás után.)

Mára már jól ismertek a vízjárásbeli változások: a kisvizek csökkenése, a nagyvizek és a vízjárás ingadozásának növekedése, a medermélyülés folyamata. Az okok is könnyen feltárhatók: a töltések közé szorított víz nem tud szétterülni az egykori hatalmas ártéren, ez nagyobb vízállásokat és vízhozamot eredményez, a nagyobb vízmennyiség megnövekedett energiája mélyíti a medret, s miután a folyók az egykori árterükről nem kapnak vízpótlást, természetes, hogy miközben a kisvizeknek a mértéke csökken, azok időtartama pedig nő. A változások komolyságát mutatja, hogy a vízjárás szélsőségessége főként a Tiszán és bal parti mellékfolyóin bő száz év alatt 5-6 méterrel nőtt. (3. ábra, 1. táblázat) A jelenségsor két szélsőségének változása komoly gazdasági következményekkel jár: az árvízveszély rendszeres növekedése az élet- és vagyonbiztonságot veszélyezteti, a kisvízi vízhozamok kritikus érték alá csökkenése pedig az öntözővíz-kivétel korlátozását jelentheti.

A vízjárási változások értékelésekor az utóbbi 30-40 évben egyre nagyobb szerepet kapnak a hegyvidéki vízgyűjtőkön végzett beavatkozások következményei. Az erdőkitermelések, a folyók felsőbb szakaszaira kiterjesztett vízrendezések (töltésezések, tározók építése) mind a vízjárási szélsőségek fokozódása irányába hatnak, éppen ezért árvédelmi szempontból is kiemelt jelentősége van az előtérbe került nemzetközi együttműködésnek (a környezetvédelmi indokok mellett).

1. táblázat: Az alföldi folyók legalacsonyabb vízállásai 1998-ig

Folyó / Vízmérce (észlelés kezdete)	LKV	Folyó / Vízmérce (észlelés kezdete)	LKV
Tisza	-	Túr	-
Tiszabecs (1922)	-262	Garbolc (1930)	-145
Tivadar (1860)	-291	Szamos	-
Vásárosnamény (1923)	-224	Olcsvaapáti (1875)	-168
Lónya (1860)	-306	Kraszna	-
Záhony (1860)	-322	Kocsord (1950)	-72
Tokaj (1860)	-184	Bodrog	-
Tiszadob (1886)	-310	Sárospatak (1862)	-2
Tiszafüred (1851)	-232	Berettyó	-
Tiszabő (1889)	-303	Berettóújfalu (1876)	-166
Szolnok (1854)	-277	Sebes-Körös	-
Tiszaug (1861)	-390	Körösszakál (1876)	-177
Csongrád (1853)	-357	Fehér-Körös	-
Mindszent (1861)	-293	Gyula (1873)	-210
Szeged (1832)	-250	Kettős-Körös	-
Duna	-	Békés (1871)	-134
Paks (1868)	-24	Hármas-Körös	-
Dunaújváros (1872)	-55	Szarvas (1888)	-136
Dunaföldvár (1878)	-85	Kunszentmárton (1876)	-240
Baja (1878)	66	Maros	-
Mohács (1852)	82	Makó (1876)	-103

* A táblázatban tapasztalható negatív értékeket két tényező eredményezi: az egyik a ténylegesen csökkenő kisvizek mértéke, a másik pedig a növekvő erózió által előidézett medermélyülés. (A vízmércék "0" pontját 1842 után a tapasztalt kisvízi értékeknek megfelelően alakították ki, miután azonban a mércék telepítésének időpontja nem azonos, az adatokat csak tájékoztatóként használhatjuk.)

3. A károk megelőzésének, enyhítésének lehetőségei

Az előzőkben leírtak érzékeltették, hogy a vázolt hidrológiai folyamatokhoz kapcsolódó káresemények nem tekinthetők különösnek, s védekezni ellenük teljes biztonsággal aligha lehetséges. Az életünket, gazdasági javainkat leginkább veszélyeztető és ezért érthetően a leggyakrabban vizsgált veszély az árvíz (természete folytán a médiákban is a "legkedveltebb" vizes probléma), pedig egy-egy aszályosabb esztendő vesztesége meghaladhatja egy jelentősebb árvíz védekezési költségét. A vízhiány-víztöbblet probléma alapvető gondja, hogy megnyugtató megoldása csak vízgyűjtőterületekben gondolkodva képzelhető el, de egyes összefüggéseit a globális változások alakítják - a megoldásokat azonban vélhetően még hosszabb ideig inkább a hazai területekben gondolkodva kell megkeresni.

Az árvízi események sokoldalú értékelése és az árvizek tetőző magasságának szabályozásokat követő változásai (3. ábra) jelzik a védekezés legkritikusabb területeit az Alföldön: a Felső-Tisza mentét, illetve a Körösök vidékét. Nincs szándékunkban lebecsülni a Közép-Tisza mentének napjainkban is megtapasztalt feszítő problémáját, azt azonban láthatjuk, hogy ezeken a területen legalább van idő a szélsőséges helyzetekre felkészülni. Fontos lenne, hogy minden terület megfelelő figyelmet kapjon (és ne mindig a legutolsó veszélyhelyzet alakítsa a stratégiai döntéseket)! A kialakult árvízi csúcsmagasságok időpontjait (és közvetve azok okait) vizsgálva azonban arra is fel kell figyelnünk, hogy a jelenleg érvényes "csúcslista" 12 (évhez és 12) különböző kedvezőtlen hidrológiai helyzethez kötődik, azaz nem egy az egész vízgyűjtőre kiterjedű esemény következménye. Mindebből következik, hogy a jövőben reálisan számolni lehet az eddigieknél kedvezőtlenebb helyzettel is. A jelen állapot annyiban tér el a 2. ábrán bemutatott tavalyitól, hogy a Zagyva kivételével a világos zöld 1999-es értéket egy újra kell cserélni, és érvényességét a Tiszán Mindszentig és a Hármas-Körös alsó szakaszára kiterjeszteni.

Az elmúlt évtizedek sikeres árvízi védekezései jól kijelöltek egy feladathármast: töltés erősítés (a potenciálisan tartósan magas vízállású középső és alsó folyószakaszokon), töltés magasítás (a határmenti területeken és a magassághiányos szakaszokon), árvízi szükségtározók biztonságos üzemeltetése. Véleményünk szerint a szélsőségesen rendkívüli helyzetek kivédése érdekében a jövőben ezeket ki kellene majd egészíteni egy, a földrajzi információs rendszeren alapuló árapasztó, vésztározó rendszerrel (ennek alapjait azonban a területrendezési tervekben mielőbb jó lenne rögzíteni).

Dr. Rakonczai János